„A politikai rendezvényt szervezett tömegek zavarták meg.” – áll a főcím a helyi újság címlapján.
„A Brit Fasiszta Unió rendezvényét 346 fős tömeg zavarta meg. Sir Oswald Mosley-t a rendezvényen megjelenők, hangos bekiabálásokkal egész egyszerűen nem engedték szóhoz jutni. A szervezett akció mögött vélhetően a Kommunista párt helyi szervezete állt” – írta a helyi újság 1933-as kiadásának vezércikkében. A másik vezető hír: „A litván pénzügyminiszter két napos látogatásra érkezett Aberdeenbe, az importőrök és országa közötti gazdasági együttműködés erősítése céljából.”
Felüdülés volt számomra a mai napon a korabeli újságok címoldalát olvasni a Kommunista párt helyi tevékenységéről. Néha még mindig szokatlan számomra, hogy mindent brit szemszögből látok/láttatnak. A héten a spanyol polgárháború az egyik tantárgyam témája és mind az olvasmányok, mind az előadások során felbukkan a britek szerepvállalása. Az egyik olvasnivalónk Eric Blair (alias Orwell) személyes beszámolója volt – Hódolat Katalóniának. A korabeli munkásmozgalmi britek úgy tűnik közel sem a kommunizmus és a fasizmus ütközetét látták a spanyol polgárháborúban, hanem az osztályharc megvalósulását. Bár Aberdeen kisváros, a helyi Művészeti galériában, „Az aberdeeniek (aberdonians) részvétel a spanyol polgárháborúban” című időszaki kiállítás tekinthető meg április 28.-áig. Kihagyhatatlan volt.
A tárlatot izgalmasnak találtam, bár kevés volt, csupán egy terem. De ahhoz elég, hogy megüssön Aberdeen 30-as éveinek szele. Egy hangfelvételen, Ibériát a háború idején megjárt aberdeeni lakos élménybeszámolóját lehetett meghallgatni 14 percben.
A teremben még egy nyugdíjas pár tartózkodott, a vendégkönyvbe ennyit írtak: „XY az unokatestvérem volt” – akinek az élménybeszámolóját hallgattam, miközben ők ezeket a sorokat írták a vendégkönyvbe.
Kicsit sem meglepõ, a britek is szívnak. Azon se akadnék fenn, hogy az elsõ személyes tettenérés is csak ilyen késõn, közel négy hónap múlva következett be, de ami sok, az sok.
Bár engem kicsit elgondolkodtatott, mit csináltam négy és fél hónapon keresztül egy kollégiumi városban, ahol mindenki jó fiúnak és jó kislánynak tûnt. Még a spanyolok sem...
Bezzeg Pesten! Emlékszem, amikor életemben elõször egy évre elszakított a sors Pesttõl, a nagy visszatérés elsõ napján a Múzeum körúton sétáltam, ahol pofátlanul csapott arcomba a „zöld öröm” jellegzetes illata. Szeptemberben lépten-nyomon imitt-amott, árulkodó illatok légvonalai húzódtak végig a város utcáin, amibe néha belesétáltam. Az emberek odahaza nem restelltek, úgy mond a nyílt utca színén… Akkor úgy éreztem, egy másik városba tértem volna vissza, nem abba, amit egy éve oly váratlanul hagytam hátra. Ahogy telt az idõ, kevésbé lettem figyelmes e téren, nem érdekelt, és már kuriózumnak sem tûnt.
Itt hiába jártam házibulikba, tömegek által vonzott helyre, az illatnak sehol semmi nyoma nem volt. Már el is feledtem az otthon oly heves társadalmi vitákat kirobbantó cucc létezését, amikor egyik este belesétáltam egy légáramlatba. Redben – nyugtáztam – itt is jelen van, csak a helybeliek nem vagánykodnak, és jobban titkolják. De azon az egy héten minden áldott este a munkából jövet áradt az illat. Elõtte közel öt hónapig semmi. Újabb egy hete ismét semmi. Nyertek volna a lottón?
Tegnap jártam az egyetemi uszodában, 1939-ben adták át használatra. Bár a britek úgy általában elég logikusnak tűnnek, tegnap akadt néhány meglepődésre okot adó dolog.
Az európai kontinensről érkezvén nem találtam meglepőnek, hogy a medence hosszának átszámítása méterbe lehetetlenül bonyolult feladatnak minősült. Beletörődtem abba, hogy a megszokott hát és gyors távomat nem fogom leúszni, helyette inkább időre úszom. A víz itt melegebbnek tűnt, mint a Pesten megszokott uszodáké, ami elsőre kellemes, de az úszásba belemelegedvén, néhány fokkal hűvösebb hőmérséklet kimondottan jobban esett volna.
A meglepetések emberi formám visszanyerése közben értek először. A férfiöltözőben ugyan is csak folyékony szervesanyag kiürítésére alkalmas helyiség van, ha valaki a szilárdtól szeretne megválni, annak először fel kell öltöznie, majd felfáradni más helyiségeken keresztül az első emeletre, ahol állítólag már van ilyen lehetőség. Személyszerint nem vettem a fáradságot. Felöltöztem, kezembe vettem a hajszárítóm és elkezdtem keresni az öltözőben a konnektort. Hiába, nem volt. Átmentem a mellettem lévőbe, ott se volt. Az uszoda férfi részlegének négy öltözője van, de egyikben sem találtam konnektort. Kimentem a focisták, rögbizők és gyurmázók öltözőibe is, de ott se találtam. A férfi részlegben éktelenkedett egy üdítőautomata, de azt mégse húzhatom ki. Kimentem a recepcióra kérdezősködni, van e hajszárításra lehetőség? Nincsen, hangzott kurtán a válasz. Meglepő – erre én – Még konnektor sincsen? Mert nekem nem sikerült találnom.
- De van egy az öltöző végében. Jöjjön, megmutatom! – Követtem és valóban a bejárati ajtóval szemben, a bokám magasságában ott éktelenkedett egy konnektor. Hajszárítás közben arra is felfigyeltem, hogy az üdítőautomata, lám, lám, üzemen kívül van és be sincs dugva. Rendben, a férfiöltözőben talán egy is elég, de vajon a nőiben is csak egy van? És vajon az nekik elég?
Először mosolyogtam, hogy az itteni 1,5 fontos belépő olcsóbb, mint odahaza, de a kapott szolgáltatás fényében talán mégis csak sok, az 1 font optimálisabb lenne…
A volt svéd lakótársam nem volt feltaláló, semmi újdonsággal nem rukkolt elő, mégis nagyot szakított. Klasszikus üzlethez fordult, az autókereskedéshez.
A volt svéd lakótársam vett magának egy MD-8 típusú 1978 évjáratú személygépkocsit 380 fontért - ennyit keresek jobb hónapokban túlórákkal...
A papír munka, az autó biztosítása - arra az egy hónapra, amit még az Egyesült Királyságban töltött - és a kompköltség nem haladta meg a kétszáz fontot. Svédországban, egy különös okból engedélyezve van a jobboldali kormánnyal rendelkező gépjárművek általános használata. A hetvenes években, elmondása szerint, a postás és a tejes kocsik kormányműve brit módra volt elhelyezve, így amikor az állam kiárusította az elavult gépjármű parkját, egyben engedélyezte az ilyen típusú gépkocsik használatát. A törvény azóta is érvényben van.
Állítólag a régi, briteknél futott Volvoknak van különösen nagy kereslete a svédeknél, de volt szobatársam beérte egy brit remekművel is. Legutóbbi levelében azt írta, 2000 eurós vételár ajánlatott kapott. Utána lehet számolni, mekkora profitrátával dolgozott a fiú, még akkor is, ha beleszámoljuk az idő, benzin és adminisztrációs költségeket. De azt írta, még nem akarja eladni, inkább megvárja a 2008-as évet, addigra ugyanis harmincéves lesz a kocsija, ami a helyi törvények szerint már "történelminek" minősül, ami könnyített forgalmi engedély kiváltást jelent, valamint az értékét is megdobja. A svéd ismerősöm 4000 eurós végső eladási árra számít. Így tessék üzletet csinálni! ;) Vállalkozásra fel!
THN véleménye nagyjából megegyezik abban, hogy a skót felsőoktatás első éve nem tűnik nehéznek, nem az elején, inkább a vége felé rostálnak, harmadévben. De vajon a britek is így gondolják? Avagy a spanyol vizsga utózöngéi…
T. vel folytatott beszélgetéseimből, Hettie kommentjeiből, saját tapasztalataimból (nordiqutortue – innen a THN), valóban úgy tűnik nem azzal az „embertelenséggel” állunk szemben, mint a hazai felsőoktatásban. Itt mézes mázas kézzel bánnak az újoncokkal és mindent megtesznek, hogy alkalmazkodni tudjanak az új élethelyzethez, az egyetemi léthez. Otthon mélyvíz, nincs bevezetés, nincs átmenet, megszoksz – megszöksz. A tanárok nem invitálnak magukhoz (van elég dolguk, az adminisztráció túl terhelt stb.) Engem mind a követelmények, mind a bánásmód sokszor gimnáziumra emlékeztet, de ez egyáltalán nem esik nehezemre.
Hettie azt állítja, a harmadéven szórnak. E téren persze kíváncsi lennék D. véleményére, aki esetleg majd kommentál, de a britek már most is szóródnak. Ami nekünk sétagalopp, az a britek kb.: 10%-nak biztosan nem az. Persze kérdés, hogy a 10% elég nagy arány e ahhoz, hogy az lemorzsolódásnak neveztessék.
A spanyol vizsgán a pletykák szerint 15-20%-ban vannak a bukottak aránya, 10% már most elhagyta a képzést, és spanyol helyett mást tanul. Az igazsághoz hozzátartozik, az első két évben sokan tanulnak úgy idegen nyelveket, hogy az nem szükséges a diplomájukhoz. De ahogy hallgatom többi csoport társam eredményeit nem rózsás a helyzet más téren sem. Engem bevallom kicsit zavar, hogy nem lehet semmi biztosat tudni az évfolyam egészének teljesítményéről. A jegyekről nem ildomos beszélni, rákérdezni, pedig különösen nem, így minden azon múlik valaki elmondja e vagy sem. De Anne bejegyzéséből ítélve Amerikában sincs ez másképp.
Otthon legalább tiszta volt a kép. Itt, ha a fél antropológia szeminárium csoportom évet ismétlőkből áll*, akkor csak annyit tudok nem reprezentatív. Sorsukról, arányukról semmit sem lehet tudni. Így hát rejtély marad mit jelent a teljesítményem, melyik kurzus volt kemény, s melyik kevésbé.
* olyan hallgatokról van szó, akik kivétel nélkül valami más okból ismételnek évet, és nem azért mert nem bírták volna teljesíteni az antropológia vizsga követelményeit. Teljesen más szakirányokról érkeztek, túléni, valami hasznosat tanulni jöttek, hamár kaptak egy extra évet... Lásd bővebben 6. hozzászólást.
Valaki megérintette a szemhéjamat, lassan végig simított mindkét szememen, egyetlen egyszer. Különös volt, nem volt meleg, sem hideg az érintése. Selymes, mint egy puha ujjé, ám egyben már-már érzékelhetetlen. Csupán az maradt kivehető, ahogy lassan végig simít. Hiába vártam, vágytam, nem ismételte meg mozdulatát. Felnyitottam szemem, aznap először, mintha a hosszú éjszakából merültem volna fel, mély levegőt vettem az engem körülölelő látványból. Egyedül voltam, négy fal hevert mellettem. Érintése éppen orrom hegyéről vonult alább, egy napsugár volt, az egyetlen, amely szobámba bejutott, bemerészkedett. Ránéztem az égre, mint egy szép teremtésre, aki már sokadszorra veszi fel régi göncét - első gondolatom - már unom. De nem több ez mint egy felejteni való gondolat töredék. Elfog a csodálat, annyi év után még mindig szép. Annyi hordás, meghurcoltatás, és mégis megtörhetetlenül pompázóan kék, kopottságnak, az idő torkosságának elnyelője.
Csupasz fák tövében, sáros ösvényemen, mint már annyiszor, sétáltam le a domboldalról a Seaton parkba. Mintha nem köd lett volna, csak a vízcseppek voltak szemmel jól kivehetőek miközben önfeledten lebegtek a légben. A napsugarak aznap varázslót játszottak. Lassan, fűszálról fűszálra lépkedtek. Látszott, ahogy versenyeznek, de nem a gyorsaságra, inkább a pontosságra ügyeltek. Ahogy nagy óvatossággal lassan áthelyezték súlyuk tömegét az egyikről a következő fűszálra. Amint láthatatlan pálcájukkal megérintették a földnek egy őszes hajszálát, a dér gőzzé csapott át, mint egy ide-oda csapongó kamaszlány, vált az aprócska jégkristály, vízzé, léggé, és láthatatlanná. A fűszálak ezreiről szálltak fel, a parkot mintha gőzölgő fehér patyolat lebegte volna be. Nem csupán a pázsitról lebegett e nemes fehér posztó, hanem a bokrokról, a fáknak törzséről. Midőn ha télen a szaunából futunk ki, ahol hátunkról már rég lekopott a nyári nap melege, de az ütések nyoma piros pírral foltokban borítja, ahol egy-két célját vesztett nyírfalevél éktelenkedik az előttünk szaladó gőzölgő testén. Mint ezek a meztelen hátak, úgy gőzölögtek a tölgyfák törzsei.
Ha valaki kis korában szerette a lovakat, vagy egyszerűen kedvét lelte az istállóban való időtöltésnek, esetleg szalmába aludt..., talán az is megért ki városban nevelkedett, de valahányszor vidékre látogatott elfogta egyfajta leírhatatlan szívszorítóan kellemes érzés. A parkot sűrű, tapintható trágyaszag lepte be. Hihetetlenül régen esett ennyire jól számomra a friss trágyának e nemes illata.
Most olvasom a tegnapi Guardianben, „Rock for Peace” névvel, 2007. májusában, Phenjanban Rock fesztivált rendeznek. Az észak-koreai fővárosba, minden nyugati rock banda fellépését szívesen fogadják. A fesztiválon bármilyen dal lejátszható, amely nem tartalmazhat utalást a háborúra, szexre, brutalitásra, gyilkosságra, drogra, erőszakra, nem állami közösségekre, imperializmusra, gyarmatosításra, rasszizmusra, anti-KNDKra és anti-szocializmusra. Az eseményt az észak-koreai Kulturális minisztérium rendezi. A fesztivál menedzsmentje viszont Londonban található, itt ugyanis könnyebben fel lehet venni velük a kapcsolatot. Ám a főszervező Kim Baptiste –vel így is csak e-mail váltáson keresztül lehet interjút készíteni, aki szívesen tölti ki a hozzá eljutatott „kérdőíveket”.
Emlékszem a kubai származású spanyol tanárom külföldön azzal lepett meg, hogy tudott magyar mondatokat. Mivel a nyolcvanas években, a kubai állami televízióban rendszeresen sugároztak magyar filmeket eredeti nyelven, spanyol felirattal. Ugyan ilyen rendszerességgel jártak ki állítólag magyar rock zenekarok Havannába koncertet adni. Sok sikerrel, a tanárom egész versszakokat tudott…
Rock zenészek, egy kis kiruccanás Phenjanba?
Eredeti poszt 2006 novemberében készült
A kollégiumi város egyik legfrissebb eseménye: vélhetően egy ismeretlen férfi tettes melltartókat lopott a ruhaszárítókból.
A kollégiumi város vezetése egy ideje már tudott, a szárítókat rendszeresen megdézsmáló egyénről. Az elkövető tudatlanságát mutatja, hogy a mosókonyhák be vannak kamerázva, sőt mi több, erről írásbeli figyelmeztetés van kihelyezve a falra.
A vezetés tehát tudott a felvételekből kirajzolódott férfi kinézetű elkövetőről és rendszeres zsákmányáról, a melltartókról. Ám, amíg feljelentés vagy panasz nem érkezett, addig nem továbbíthatták az ügyet a rendőrségnek, hiába voltak birtokukban a bizonyítékul szolgáló felvételek.
Valahol az áldozatokat is meg lehet érteni. Ki menne a rendőrségre, vagy akár a kollégiumi vezetéshez a következő mondandóval: „A ruhaszárítóból eltűntek a melltartóim.” Az elkövető egy dologra vagy a véletlen folytán, vagy józan logikából ügyelt, olyanoktól csente el a melltartókat, akik nem ismerték egymást, így a jelenség látszólag elszigetelt maradt. „Eltűntek a melltartóim, de ha senki másról nem tudok, akivel ez előfordult volna, akkor miért is csinálnék belőle ügyet.” – gondolkodott az egyik áldozat.
A helyzet akkor vált komollyá az elkövető számára, amikor a főnököm felismerni vélte az áldozatok között, az egyik kolléganőmet. Így informálisan sikerült elérni, hogy megszülessen az első panasz és feljelentés. Közel egy tucat áldozatról beszélhetünk. A rendőrség kiszállt megtekinteni a felvételeket, a nyomozás folyik.
A kárvallottak érthetően nem akarják, sőt mi több, nem fogadják vissza, ha megtalálják eltulajdonított tárgyaikat, hiszen ki tudja mit csinált velük. Anyagi kártérítésre számítanak, de ki tudja mi lesz belőle. A kolléganőmnek például nyolc melltartója lett oda.
Fél lábbal szinte sikerült átlépnem az árnyékomat. Arra kell törekednem, hogy a következő szemeszterben páros lábbal ismételjek.
Íme a beígért vizsgaeredmények
Nemzetközi kapcsolatok 14 (csúnya elvérzés az egyedi témámon – Kis Antant -, ha újra csinálhatnám megadott témából írnék.)
Kulturális antropológia 16 (biggest shame on me – miután mindkét esszém, és a szemináriumi munkám 20 kapott, bizony csúnya rontás ez. Csupán a tudat vigasztal, hogy a 460 dolgozatot egyedül javította ki az előadó a megadott két hét alatt. Ezt a szemináriumvezetőm mondta. Egyszerűen nem volt szerencsém, kicsit sántít ám az itteni rendszer is).
Spanyol nyelv 17 (csak a fránya 15 ös szóbelim választ el hajszálnyira a first-től, de nekem ez még így is felér egy árnyék átlépéssel.)
Latin-Amerika tanulmányok I. 18!!!! (Az egyetlen hely ahol sikerült nem rontanom, és szinten maradnom a first-tel. Ez megér egy deci pezsgőt! I’m proud.)
Maradt esélyem az ösztöndíjra :D
A fél sikerért, pedig marad vigasznak:
Vállalkozók, vállalkozó kedvűek, itt az idő cselekedni! Rövidke bejegyzés a brit Wellington boots (gumicsizma) őrületről.
Mikor kishazánkat hátrahagytam a legutóbbi ősszel még nem tombolt a színes gumicsizma őrület, pedig már itt lehetne az ideje. De talán sok más dologhoz hasonlóan ehhez is évek kellenek, hogy begyűrözzön a köztudatba. Nem tudom, mikor bukkant fel (újra) a divat köztudatban a
style gumicsizma, de magyar nyelven egy 2005-ös new yorki bejegyzést találtam, ami talán legkorábban
említi meg. Már nem is emlékszem pontosan mi volt meglepőbb
számomra: a gumicsizmában egyetemre járó lányok, vagy a pazar mintázattal és színekkel rendelkező és még soha előtte nem látott lábviselet.
Bár a Velvet.hu már
2006 márciusában említést tett a nyugati féltekén bimbózó új divathullámról, hallomásból úgy tűnik, odahaza még mindig nem haraptak rá. Pedig milyen jó lenne, ha mire visszatérnék ilyennel is csinosítanák magukat a lányok… Szerintem menő, ám szabad másként gondolni.
Ha valaki kedvet kapott hozzá, onlány is rendelhet ;)
Csak írja be a böngészőbe a varázsszót: „Wellington boots” ;) kellemes shoppingolást :)
A hét elején hong-kongi munkatársam - akit egyre magabiztosabban kezdhetek el barátomként hívni -, két brit kollégámmal egyetemben meghívott magához egy vacsorára. Elbeszéléséből számomra úgy tűnt a hong-kongiaknak a kínai újév olyan, mint nekünk a Karácsony, azaz nagy családi körben eltöltött ebédekről és vacsorákról van szó. Ám éjszakára elözönlik az emberek a város utcáit.
Mi hárman talán bele számítunk a hozzá legközelebb álló emberek köréhez, akiket itt helyben ismer. Rajtunk kívül még négy hong-kongi barátja vett részt a pazar étkezésen. Ők főztek, míg mi hárman európaiak csak szemléltük a tevékenységüket. Igazi kínai menünk volt: rizottó, curry-is csirke, paradicsomleves, gőzölt tojás és az ünnepekről kimaradhatatlan rozskenyér leves, amit többitől eltekintve ugyan én főztem :P.
Az ünneplést nem a kollégánknál tartottuk, mert az ő lakótársai „nem szeretik az embereket”, így az egyik hong-kongi barátjánál kötöttünk ki, de itt is csak a német lakótárs csatlakozott ünneplő körünkhöz. A légkör egyre feszültebbé vált, így jobbnak találtuk ha átvonulunk hozzám, ahol már valóban zavartalanul folytathatódott a mulatság éjfélig és annál tovább, igaz kínai díszítőelemek nélkül.
A brit lányok tudatlanul hozták magukkal kedvenc rosé borukat, amiről hamar kiderült, Balaton-felvidéki. Jó bor volt, bár egy kivételével úgy tűnt az ázsiaiak nem isznak. A fekete balzsam is sorra került, de ez már a briteknek is sok volt, csak annak az egy fehér holló hong-konginak nem, aki sikeresen megdöntötte, eddig tévhitem, miszerint a részegség jelei univerzálisak…
Mind hárman kaptunk vörös tarsolyt, amely a hagyomány szerint szerencsét és gazdagságot hoz majd számunkra. Igaz, ezek csak szimbolikus tarisznyák voltak, az eredetik textilből készülnek, öt fontig terjedő pénzösszeg található bennük, valamint csak a házas párok privilégiuma ezek osztogatása.
A britek hamarabb távoztak, én, mint a véletlen folytán vendéglátóvá avanzsáló nem is igen távozhattam volna. A beszélgetés témái egyre kurtább fordulatokat vett, és egyre furábban vette ki magát a „nektek nyugatiaknak” nehezen megy a kínai szavak kiejtése stb. Említenem se kell, én még mindig nem érzem magam „nyugatinak”, a javából kelet-európai tudatom van, még akkor is, ha nekik ott távol, az ugyan úgy nyugatnak számít. Még kényelmetlenül érzem magam, ha rám sütik a „nyugati” bélyegzőt, még nem állók készen viselni a „nyugatiság” történelmi konzekvenciáit, pedig lehet már rég fel kellett volna rá készülnöm.
Boldog újesztendőt! Disznóságok helyett állítólag a kurta farkú éve sokkal inkább sikert és gazdagságot hoz majd, ez utóbbiakat ráadásul dézsányival.
Tudom édesanyám, nem kellene szóba állnom idegenekkel az utcán.
- Szevasz öcskös! A "Lidle"-be mész?
- Igen.
- Akkor most vegyél zöldséget és gyümölcsöt, mert jövő héttől visszaállnak a régi árra. (Az elmúlt három hétben, az említett üzletben fél áron kaphatóak a zöldségek és gyümölcsök. Jól taktikáznak, mert elvileg felezik a termékek árát, de igazából arról van szó, hogy pár pennyvel megemelik az árukat, és az új árat felezik meg. Így, amikor egy-egy ilyen akciónak vége, tulajdonképpen nem a régi árra térnek vissza, hanem a megemelt újra, amelyre a kevésbé leleményes vásárló nem figyel fel, mert legalább egy héten át fél áron vásárolt. Ugyan úgy, mint a politikában, a vásárlásban is rövidtávú a fogyasztói emlékezet, ha apróságokról van szó.) Hová valósi vagy?
- Magyarország.
- Budai vagy pesti?
- Budai - ekkor elkezd szláv neveket és foci klubokat sorolni, de lelkesedésében csak-csak észreveszi az értetlenkedő arc kifejezésemet. Szünetet tart, elgondolkodik.
- Hát persze, ezek csehek! Hova tűntek a magyar focisták a világról? - kérdi.
- A magyar futballnak nagyon rosszul áll a szénája, az ötvenes években jók voltunk, de azóta egyre gyengébben teljesítünk.
- Hát igen, Hegyi! Puskásról már nem is szólva.
Ezekkel a szavakkal az ajkán váltunk el. Vettem két kiló almát.
Valaki magánban azt írta: Rendben, hogy annyira odavagyok a tavaszi félév témáiért, de mit tud ezzel kezdeni az olvasó, ha nem árulom el pontosan, mitől is.
Hettie pedig egy másik poszt kapcsán kérdezte, mivel büntették meg szülei a káromkodó gyermeket. Hiánypótlás következik.
Főpályaudvar, Aberdeen
A kulturális antropológia témái dióhéjban a következők:
- A kultúra és természet (A természet is szociálisan alkotott)
- Az ember fogalma
- Hogyan élünk? (a létezés módjai; a bennszülöttek perspektívája)
- Térbeli helyek (a tér és a környezet; táj és a hely)
- Időbeli helyzetek (az idő relativitása; kulturális fogalmak az időről)
- A külső világ érzékelése (látás és a vizualizmus; látás és hallás)
- A nyelv és a gondolat
- A tudás (tudás és tudomány; bennszülött perspektíva; az ökológiai tudás)
- Hitek módjai (vallások, hiedelmek, rítusok)
- A művészet antropológiája
Ebben a félévben is két beadandó esszénk van. Az első egy könyv recenzió (a választható könyvek listája adott), a másik a fent felsorolt témák közül egyet mélyebben átgondolnunk.
„Szövegi és vizuális összefüggések modern Spanyolországban” című tárgy a következőkre fókuszál:
Goya – Caprichos
Spanyolország társadalma a XVIII. és XIX. században
Leopoldo Alas – Adiós Cordera
Progresszivista és a liberális mozgalmak
1898-1936 politikai és művészeti avantgardisták I.-II.
1936-1939 Harcolni a holnapért vagy a tegnapért? I-II.
Spanyolország a Franco diktatúra alatt (politika, társadalom)
Spanyolország a Franco diktatúra alatt (művészet)
azok a 60’as évek…
A diktatúra vége I-II
A demokratizálódás folyamata 1975-1993 I-II
Spanyolország napjainkban I-II
Egy esszé, egy vizsga.
A középiskolást egy hónapos zsebpénz és play station eltiltásban részesítették. Valamint megfogadta, hogy el kezd valamilyen szakkörre járni.
Spanyol nyelvtan volt az utolsó vizsgám. Mottója: Hulljon a férgese. Helyszíne: a hűtőszekrény
Arra számítottam, hogy ez lesz a legnehezebb vizsgám. Szépen megoldogattam a régi vizsgasorokat, bár tudtuk az idei másképp fog kinézni. Arról azonban nem volt szó, hogy ennyire nehéz lesz! Az egyszerűen megoldható házi dolgozatok és a nevetségesen könnyű órai vizsga után övön aluli ütésként jött egy ennyire nehéz vizsga. Az évfolyam 10%-a az első fél óra után felállt, a következő egy órában még 30%-a adta fel, így már érthető miért csökken a következő félévben a spanyol csoportok száma az eddigi 2/3.-ára. Hulljon a férgese! Igazuk van, mert néha engem is már nagyon bosszantott a tömeges nem tudás, és a helyben való toporzékolás, csak azért mert mások nem tanulnak.
A vizsga nehéz volt, nem lesz first, de arra igazán nem is számítottam.
Bár izzasztó volt, de a fűtést igazán bekapcsolhatták volna.
VISZONT, amin nagyon KIAKADTAM, és ami miatt felment bennem az agyvíz és IDEGESÍT, az a szóbeli vizsgám eredménye. Az argentin 15-öt adott nekem, nekem! aki hónapokig az egyetlen volt, aki képes volt egy épkézláb mondatot kinyögni spanyolul az óráján, nekem, aki rendre tudta a kikérdezett szavakat, nekem… és még folytatnám.
A lengyel csajok, akiket korrepetáltam 19-et és 17-et kaptak. És mi így hárman kelet-európaiak teljesítettünk a legjobban. A 15-ön teljesen ki vagyok bukva. Végig beszéltem az egész vizsgát, a tanár pedig csak idétlenül vigyorgott. Egy szó nem jutott eszembe, a teniszpálya, de azt körül írtam neki, ahogy ilyenkor szokás. Mindenre válaszoltam, nem kötekedett.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Én bírtam őt, de most nagyon nem tudom mit gondoljak róla. 15, de hát az még az upper second-öt is csak alulról szagolja!
Ez az első dolog, amit igazságtalannak érzek itt. Már a rendszer tökéletességének illúziójában voltam, egészen mostanáig.
Érzem, ha lenyugszom megint ki fogom törölni ezt a posztot.
Eltávozott „máma” a svéd, és vele a dzsuva a konyhából is. Talán.
A Félkarú - ahogy a helyi magyarság köztudatába, és hétköznapi nyelvezetébe beivódott -, tegnap éjszaka, saját, Dél-Angliában beszerzett MG-B típusú, 1978-as évjáratú személygépkocsijával távozott Aberdeenből. Tervei szerint örökre. Erasmus ösztöndíjas őszi szemeszterét letudta.
Mindent magával vihetett volna, hisz kocsival távozott, de ehelyett sok kacatot hátra hagyott, ráadásul nekem. Talán szeretett. Talán nem csak nekem ő, hanem neki is én voltam az egyetlen, akivel igazán szót tudott érteni ötös csapatunkból.
Hátrahagyott sok posztert, melyek végzetüket még így se kerülhetik el. A papírhulladék feldolgozó üzemben kötnek ki hamarosan. Hiába, e téren nem volt közös az ízlésünk.
Mosóporból már biztosan nem fogok kifogyni év végéig, de mit kezdjek egy 2/3 telítettségű öblítővel? Soha se éltem effélével, és nem érzem magam motiváltnak, eme habitusom változtatásához. Már bőszen ajánlgatom többi lakótársaimnak, akik rezzenéstelenül vesznek tudomást az ajánlatról, látszik, aligha fognak élni a lehetőséggel.
Egy órán kívül, még egy bögre az örökségem. Rajta a felirat „god jul” állítólag a Merry Xmas svéd megfelelője, utána kellene nézni, de majd megteszi helyettem más. Talán.
A bögre tartalma: harminckilenc két penny-is, negyvenöt egy penny-is. Negyven penny híján egy korsó sör a helyi korcsmában. Hiába, még maradnia kellett volna, egy kicsit.
A megemlítésre nem kerülő karácsonyi égősor, nem is igazán F.M., a Félkarú emléke, sokkal inkább az ő első és remélhetőleg utolsó magányos karácsonyának tanúbizonysága, amely szintén perceken belül a szemétben végzi.
Nem ő az első ember az életemben, akit soha nem fogok viszont látni. Ám az ilyen típusú elválások megszokhatatlanok a maguk bizarrságával.
Az 1 font 23 penny-is hagyatékot konyhai mosogatószer vásárlásra fordítjuk, mivel pont a Félkarú volt soros a beszerzéssel.
Fél évig tiszta konyha? Reménykedem.
Hispán tanulmányok* és kulturális antropológia. Összesen négy óra, öt kérdés.
Az első vizsga témája Latin-Amerika irodalma, történelme és művészete volt. Öt témában, tíz kérdésből, kettőt kellett kiválasztani, melyekben az adott egy-egy órában Istenesen el lehetett veszni. A mexikói forradalom sikertelenségének okai, még mentek, Nicolás Guillién Cukornád című versének szociális aspektusaira vonatkozó elemzése is sikernek könyvelhető el részemről. Mégse távoztam a vizsgáról azzal a várva várt kellemes szájízzel. Valami mintha hiányzott volna. A tartalom meg volt, a megfogalmazás minőségbiztosítása egyelőre jó ideig garantálhatatlan marad; az íráskép idősoros viszonyulása viszont tragikus tendenciákat mutatott.
Az antropológia unalmas volt. Nem jó az a vizsga, amelybe a vizsgázó nem tudja bele élni magát, ahol hiányzik a téma személyes átélése. Mind a kilenc téma jó volt, de még a legérdekesebb három kiválasztása se változtatott elkeseredett állapotomon. Egy gépi kéz írt, személy szerint máshol jártam volna, de nem tudtam. Valahol az író géphez kötöttség és a távolban járás közötti ürességben leledztem. Ezek szerint van olyan, hogy nincs hangulatom vizsgázni, ami nem tudás hiányból ered, vagy stresszből, akár pánikból. Egyszerűen a nyers kedv, hangulat, mint olyan hiányában, még akkor is, ha az a kedvenc tantárgyam.
Ahogy kedvtől és egyéb tényezőktől függ egy jó vagy egy rosszabb blog bejegyzés megszületése, úgy van ez az esszé alapú vizsgák megírásával. Íráshoz elsősorban kedvre van szükség.
Pedig volt tét mindkét esetben. Egy és ugyan az. First-öt (jelest) vagy upper second-öt (jó) kapni. Szép is lett volna úgy elvégezni az első félévet ideát, hogy mindenből first-tel végezzek…
A spanyol nyelvtan vizsga maradt hát hátra (csütörtök). Ott igazán önmagamat kell legyőznöm és nem tárgyi tudásomat bizonyítanom. A mindenhová elkísérő figyelmetlenségemet kell felülmúlnom. Ha négyszer átolvasom, még akkor sem veszem észre, pedig tudom, hogy vivir után mikor kellene odabiggyeszteni az en-t vagy egyéb hasonlatos dolgok. Egy-egy ékezet, vagy egyéb más apróság rendre észrevétlenül eltűnik a tartalomban. Pedig másról se szólna ez a négy év, mint önmagam árnyékának átlépésén, figyelmetlenségem legyőzésén. Magyarból rendre, újra és újra legyőztem. De mostanság újra felütötte fejét és vadul kezd elharapódzni szavaim közepette. Nem szeretnék ezzel örök életemen át minden általam bírt nyelven ez ellen hadakozni, egyszer szeretnék mindenkorra győzedelmeskedni. De lehet e kereszt levehetetlen és másra nem cserélhető?
* Hispán tanulmányok, ilyen szóösszetételről magyarul még soha nem hallottam. Megköszönöm, ha valaki a hivatalos terminológia tudatában megosztaná velem a Hispanic Studies helyes magyar megfelelőjét.
Ma reggel 9:00 Nemzetközi kapcsolatok. Három esszékérdés, két óra. Tiszta sor.
Az utolsó héten minden előadáson azzal bocsátottak minket útnak, tanuljátok azt, amit igazán élveztek. Másképp nem megy, ami nem köt le Titeket, azzal ne igazán foglalkozzatok, legfeljebb ismerjétek.
A vizsgák ugyan ezt a filozófiát követik. Ma 12 kérdéssel találtuk szembe magunkat, amiből csupán háromra kellett választ adnunk. A magyar vizsgákhoz képest kellemes sétagaloppról beszélhetünk, nem csak azért mert az embernek nem erőből kell tanulnia…
Erre a vizsgára kimondottan élveztem a készülést. Az ünnepek alatt érdekes olvasmányok kötöttek le, néha még elszakadni se bírtam a könyveimtől, és mind mind valahogy a mai napra vezettek el. Az utóbbi napokban különböző vázlatokat, diagram ábrákat írtam a különböző témakörökhöz. Újra és újra szétszedtem egy-egy témakört, és mint 5-6 éves koromba újra és újra összeraktam a LEGOváram kockáit gyermeteg kacajjal.
Persze angolságban szokásomhoz híven alulteljesítettem, ami majd le is fog húzni, de csak január és február vége között derül ki igazán mennyire. Addig ugyanis nincsenek vizsgaeredmények.
Munka után leültünk beszélgetni. Mindig leülünk beszélgetni, helyesebben szólva enni, de soha nem ez utóbbin van a hangsúly. Révén, sokunknak a munkahely, azon belül is ez az alkalom a legfőbb szociális eseménye napnak.
Már munkaközben túljutottunk a szokásos fordulatukon, ki, hol, mivel és kivel töltötte az ünnepeket. Ezen a héten pangó a forgalom. Valójában több a bohóckodás, mint a valódi munka. Szerencsénkre a főnökség kapható, és velünk bohóckodik.
Mire az evéshez értünk, az ünnepekről már nem volt mit beszélnünk.Jött a jövőbetekintés, ki, mikor, miből, hányat vizsgázik. Egy, kettő, három hangoztak a számok.
- Négy – böktemm ki végül ostoba vigyorral magamból.
- Négy?!? – sokkolódott a hallgatóság – De hát az rengeteg! – hangzott egyöntetűen.
Lehetne még hová fokozni, kettő ugyanis egymás után lesz, ami összeszesen négy óra lázas írást jelent majd. De semmi értelme nem lenne ennek - gondoltam magamban. Helyette inkább a magyar állapotokkal kezdtem el őket sokkolni. Pesten az ismerőseimre átlagosan kilenc vizsga jut fejenként, a bölcsészkari rekord barátaim körében 16, azaz tizenhat darab vizsga, ahol az UVék, TUFok még bele sincsenek számítlva. Igaz, magyar honban háomszor lehet vizsgázni, lehet blöffölni, lehet keveset tanulni, mert hátha bejön. Itt ilyen nincs. Nincs repeta. Fél éved volt megtanulni, akkor mennie kell. Ha nem megy, persze lehet UVézni, de csak újabb fél év elteltével, ami szinte már automatikusan magával vonja az évismétlést. Talán pont ezért rendkívül ritka errefelé a 80, 90 vagy akár 100 százalékos bukási arány. Mindezt persze odahaza valahogy mind a diákok, mind a tanárok természetesnek vélik, elfogadják. “A tanárok az első vizsgán úgy is mindenkit meghúznak.” “A diákok, úgy se tanulnak semmit és csak az utolsó vizsgaalkalomra kerülnek úgy ahogy tisztába mindazzal, amit fél év alatt meg akartunk nekik tanítani”. Én mondjuk kilenc vizsgás vizsgaidőszak után tennék még egy próbavizsgát, mondjuk egy hónapra rá. Mennyi mindenre is emlékszik mindabból az éjszakázásból, utlsó pillanatbeli bebiflázásból egy átlagos pesti hallgató.
U.I.: Itt nincs vizsga Karácsony előtt, nincs vizsga a két ünnep között, Szilveszter után, még mindig marad két hét az első vizsgaalkalomig. A vizsgaidőszak sem tart egy hónapig, csupán két röpke hét az egész.
Hettie meghívásának köszönhetõen úgy a tizedik szint környékén kerültem be a játékba.
A körleveleket már gyerekkoromban se szerettem, amikor még nem igen létezett Emil. Nem volt az a képes lap, vagy cél, amiért én hajlandó lettem volna lemásolni ugyan azt a szöveget tízszer egymás után. Az Emil éra beköszönése után se nagyon rajongtam az ilyen típusú levelekért, de bevallom néha elõfordult, hogy tovább küldtem. De általában ez a levelek, megnyitás nélkül a kukában kötnek ki, sõt egy jó ideje már a FWD betûhalmazt tartalmazó levelek, kevésbé vonzó tárgy esetén hasonló sorsra jutnak.
De lássuk, My5
0. Megfogattam, hogy amíg otthon vagyok nem írok bloggot, révén már így is keveset vagyok arrafelé…, nem a gép elõtt kellene eltölteni az idõt…, ahhoz repülni felesleges... Bár a blog írásra való fogadalmamat látható módon sikerült betartanom (ma tértem vissza), a gép elõtt még így is piszkosul sok idõt töltöttem el.
1. Drog: nem iszom (ok bort, rendkívül ritkán borszakértõk társaságában), nem dohányzom (anno egy kis vízipipázást tudtam be, de egy jó ideje azt se) és még a csokitól sem függöm. De visszajelzés, Internet és sikerélmény nélkül nem tudok meglenni. A már-már beteges tudásszomjamról már nem is beszélve.
2. A bajok velem kis koromba kezdõdtek; nekem nem az volt az elsõ szavam, hogy mama, vagy papa, hanem epülõ (repülõ).
3. Gyerekkoromba mindig arról álmodoztam, hogy legyen egy hálósapkám. De akármennyire is vágytam rá (ahogyan egy plüss százlábúra is), soha nem tettem rá szert, így amikor már betelt a pohár az alsónadrágjaimat húztam a fejemre, ennek gyanánt.
4. 16 éves koromig nem ettem paradicsomot, 16 éves koromtól nem eszem sertést, de hogy az olíva bogyó miért 18, azt magam se értem.
5. Vágy: Hong-Kongba szeretnék menni!
Itt igazán nehéz dolgom van, mivel nem igen szoktam blogokat olvasni, illetve azokat, akik néha elszoktam… nos, õk már bekerültek az elsõ 10 szintben.
Vaníliakávé, InGlobWeTrust, Csepeli György, Chinaman, Erõbõl nem megy, keveset olvasok
Amennyire én tudom, ilyen hullámszerû kezdeményezés nem igen volt ezelõtt a blogszférában. Számomra talán ez volt az utolsó.
„Kedves zöld hely”, ez lenne a nyersfordítása Glasgownak gaelicből. Tegnap Skócia legnagyobb városában jártam.
Aberdeen városa néha nagyon is tud Budapestet idéző lenni, amint a jeges, nem sózott utakon hajnali fél hat tájékában igyekszem a buszpályaudvarra, miközben a bőröndöm kerekei el-el akadnak a szanaszét heverő szeméthegyeken. Pedig ez még egy kis város.
A buszban legalább meleg van. Egyre inkább kezdem megkedvelni a fapados buszozást, különösen akkor, amikor az előzetes információkkal ellentétben még átszállni se kell Perthnél.
Glasgow vasárnap reggel féltízkor teljesen kihalt. Még a legnagyobb sétáló utcáján se lehet látni egy árva lelket sem. Tíz órakor kezdenek el szálingózni az első bámészkodók. Amint tizenegy órakor megnyitnak a boltok, úgy jelennek meg a karácsonyi vásárlás lázában égő ügyfél hullámok. Bár, ahogy eltekintünk a vásárlási lehetőségek tengerében ebben a városban, a vásárlási láz, a kacatokra vadászó tömegek valószínűleg mindennaposak, más különben nem élne meg ez a rengeteg bolt. A városismertető legelején, büszkén tudják maguknak a glasgowiak a világ hetedik legdrágább bérleti díjával büszkélkedő bevásárló utcáját a Buchanan street-et. De nem ékszer üzletek találhatóak itt, és nem is a felső tízezer márkáinak boltjai. A középosztálynak szólnak ők, hatalmas éves forgalommal. Itt bevásárolni valóban érdemes, a Buchanan Street, Sauchiehall Street, Argyle Street háromszögében.
Számomra ez aggasztónak tűnt, én nem vásárolni jöttem. Glasgow túl nagy ahhoz, hogy vásárláson, focin, koncerteken és bulizáson kívül ne lehessen mást csinálni. Pedig állítólag pont ez a három a legnagyobb erénye városnak és az első két órában már én is kezdek ennek hinni. De aztán felfedezem a várost a magam módján. A GoMA-t (Gallery of Modern Arts) nagyon élveztem és utána a Mackintosh épületeket is felfedeztem. Glasgow csúnyácskán szép. Még fel lehet fedezni itt-ott ipari múltjának maradványait, de mindemellett az építészete számos lenyűgöző elemet hordoz magában. Valamiféle megfoghatatlan harmóniában élnek együtt a viktoriánus épületek, az ipari funkcionáriusok és a modern üvegpaloták. Nincs ellentmondás, nincs harc, egységesen alkotnak városképet. Kelet Európában én erre még igazán jó példát nem láttam. Ebbe a városban mindenféle hangulatra lehet lelni, egy kis Amerika, egy kis Berlin, egy kis London, egy kis skót, egy kis kolonializmus.
És itt nem a régi bérházak vagy a régi köztisztviselői épületek a legpompásabbak, hanem a nagy múltú bankok, hajdani (XIX – XVIII sz.) központi épületei.
Glasgow Prestwick Int. Airport 30 mérföldes távolsága a várostól, pedig senkit ne riasszon vissza a fapados repüléstől. Az út vonattal 45 perc alatt kellemesen megtehető és a vonatjegy ára is csak két font, amit a vasútozás átlagos költségéhez viszonyítva különösnek olcsónak számít brit viszonylatban.
És igazából csak vonatozva érti meg az ember, hogy hatalmas épületekkel rendelkező, betondzsungellé vált Glasgow, hajdan miért is kapta a kedves zöld hely elnevezést.
Sétáim során a kollégiumi városban felfigyeltem arra, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki nem belsőépítészeti megfontolásból tartogat különböző típusú mosószer készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van szó és csak egy-két kibékíthetetlen lakásban van ez így. De aztán felvilágosítottak…
Sétáim során a babaházak között – Esténként valóban babaházaknak tűnnek, ezek az apró épületek, amelyekbe lakunk. Kis, két emeletes tömbházak, emeletenként két lakással, lakásonként hat lakóval a kollégiumi város szívében - figyeltem fel arra a jelenségre, hogy néhány konyha ablak párkányán, olykor akár hat különböző mosószer is figyel. Bár a lila, zöld, sárga, piros, fehér színkavalkád, kétségtelenül feldobja az amúgy egyhangú és kopott konyha hangulatát, azért sejteni lehet, hogy szinte senki sem belsőépítészeti megfontolásból tartogat ilyen mértékben, különböző típusú mosószer és mosószivacs készleteket az ablakpárkányon. Sokáig éltem abban a hitben, hogy elszigetelt jelenségről van csupán szó és néhány kibékíthetetlen lakásban van mindez így. Gondoltam, magyar ismerősöm is csak a véletlen játéka folytán került ilyen lakóközösségbe, ahol mindenkinek saját mosószere és mosószivacsa van, a fürdőszobai kézi szappanról már nem is beszélve. Kíváncsiságból rákérdeztem a munkatársaimnál, akik meggyőztek arról, hogy tömeges jelenségről beszélhetünk. Azóta többektől is érdeklődtem, kiderült a számomra oly alapvető kommunális eszközök, másoknál ilyen formába nem léteznek. Nálunk a mosószer, mosószivacs, a kézmosó szappan a fürdőszobában, a só közjószág. Az elfogyó készleteket, szabályozástól függetlenül, spontánszerűen kialakult rotális rendszer segítségével pótoljuk. Mint kiderült, a szelektív hulladékgyűjtésben is kivételek közé vagyunk sorolhatóak lelkesedésünkkel, bár az egyenletesen megoszló szemét le, illetve kivivés továbbra is komoly problémákba ütközik. Mindenki mosogat maga után, mint a kisangyal, de bizony az ebédlő asztalon meglátszik, ha már két hete nem járt itt a takarítónő.
Lehet, hogy kissé hideg a kapcsolat (bár férfiak között ez akár normálisnak mondható viszony is lehetne) lakótársaim között, de néhány számomra - és ezek szerint a többiek számára is – fontos, alapvető dolog magától működik. Ugyan a villanylekapcsolásra még alaposan rá kellene gyúrnunk.
Kedvenc eszköz: a kilencven fokkal „megtört” olló, amellyel a gyepszőnyeg szélét nyírják. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy sövényvágó ollót, csak kisebb pengékkel, de hosszabb nyelekkel. A nyelek merőlegesek a földre, míg maga a vágó része párhuzamos a talajjal. Az eszközt a gyep csinosítására vetik be.
A közparkokban általában található virágos kertpark. Itt a gyep nincs egy síkban a talajjal, hanem kiemelkedik, így a széle ugyanúgy nyírásra szorul, mint maga a gyepszőnyeg. A látvány, mindenestre elsőre mosolygást vált ki az emberből, amikor az ilyen foglalatosságot űző kertészekkel találkozik.
Szobatársi asszociációk: A szobámban egy a szekrény és az ablak között kihúzott kötélre szoktam teregetni. Erre a svéd lakótársam rendszeresen megjegyzi, hogy ilyenkor biztosan kemping hangulatra vágyom. Míg az angol csak annyit mordul: „kínai mosoda”.
Történet egyszer nem is olyan rég, hétfő derekán reggel tízóra magasságában, hogy nemzetközi kapcsolatok előadáson vettem részt. Az első világháború utáni európai nemzetközi helyzet került megvitatásra. A tantárgyfelelős tanárnak sikerült olyan ábrát kivetítenie, amely azt sugallta, hogy Magyarország is a Kis Antant része volt. Nem bírtam megállni, muszáj volt beszólnom.
Óra után mentem oda a tanárhoz. Ezek a britek annyira udvariasak tudnak lenni, hogy az óra hátra lévő felében csak a kellő udvariassági formán tudtam gondolkoni. Mindig úgy érzem, mintha túl nyers lennék, a brit figyelmesség szintje elérhetetlennek tűnik. Végül csak sikerült rátérnem a lényegre. „Különös, pedig egy igen neves professzor könyvéből vettem az ábrát. Akkor jöjjön be az irodámba.” – szólott a tanár.
Így esett, hogy egyéni témát kaptam, és nem a kötelező témákből kell esszét írnom. Mondván „igen keveset tudunk az ottani régióról”. Nem véletlenül, mert alig lehet fellelni könyvet itt a könyvtárban ebben a témában. Honnan szerzek most forrás irodalmat? De jól is jönne most az az AKGs töri könyv amiből tanultam annak idején… Nem is szólva arról, hogy miért nincsen egy rendes magyar elektronikus könyvtár.Megint kicsit magasra sikerült felemelnem a lécet. Két konzulenst kaptam, a szeminárium vezetőmet és a tantárgyfelelős tanárt, akit a tanszék húzoneveként szoktak emlegetni. Innen már szégyen lenne visszatáncolni.
Utóirat az előző bejegyzéshez
És mire is elég a pénz, amit így keresek? Azt kell mondjam kényelmesen meg lehet belőle élni, akármennyire is merészen hangozzék ez. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy amikor Budapesten éltem csak ételre közel 65 fontot költöttem havonta. Ez ebben a “drágább” országban mindössze 40 fontot tesz ki.
A szállásom heti 55 fontot kóstál. Ételre és egyéb kiadásokra 10 font jut hetente. A két fontnyi költségvetési hiányt a szüleim pótolják. A 10 font engem is lenyűgöz. Különösen azért, mert mielőtt nem dolgoztam és magamra főztem legalább napi egyszer egytál meleg ételt, akkor is ki tudtam hozni a költségeimet heti tíz fontból. Most, hogy a munkahelyemen megoldódik a napi egy tál meleg étel kérdése a reggelimre és a vacsorámra költök tíz fontot. Mielőtt bárki elkezdene képzelődni, leszögezem, hogy egyszer se éheztem, amióta itt vagyok. Egy-két szemléltető példa: A tojás itt ugyan annyiba kerül, mint otthon, a 3,2% tej olcsóbb(!), mint Pesten (elutazásom pillanatában, bár aligha lett olcsóbb azóta az élet odaát). Nagy valószínűség szerint arról van szó, hogy nagy mennyiségekben kell vásárolni (krumpli 5 kg kiszerelésben stb.) és ebből kell felépíteni a készleteket. Nagy mennyiségek esetén olcsón meg lehet úszni a vásárlást (pl.: egy kiló sajtot veszek, ami egy hétre elég és 1200 ropogós forintot számolnak fel érte stb.)
A német társaim is csodálkoznak. Ők se élnek nagy lábon, de nekik a heti költségvetésük 30 font, igaz ebben benne van heti egyszeri bulizás.
Tankönyveim nincsenek, mindent ki tudok venni a könyvtárból ha kell. Egyedül spanyol nyelvkönyvem van. Abból nem volt hozzáférhető használt, miután egy teljesen új kiadásból tanítanak. Ez a könyv maga volt az érvágás a 40 fontjával, de ha belegondolunk, hogy egy évre vettem, akkor ahogy az egy darab 400 oldalas füzet (1 font) és a 8 db toll (szintén 1 font) beépültek a heti tíz fontos költségvetésembe, akkor ez a könyv is bele fog épülni egy év alatt. (Legrosszabb esetben majd utólag módosítunk a költségvetési kiadásokon egy kis kozmetikázással vagy módosítjuk az előre irányzott heti átlag tíz fontot).
Miért is választottam ezt a munkát más jobban fizető munkánál? És milyen szívással jár az általam jónak megítélt munka.
Mint írtam régebben, konyhán dolgozom. Magyar fogalmak szerint tálalóként, ami itt catering assistant néven fut. 6,38 fontot keresek vele óránként, heti tíz órát dolgozom. Van lehetőségem túlórázni, így ha kívánom, akkor akár heti 20 órát is dolgozhatom. Választhattam volna munkát 7 vagy akár 10 fontos órabérrel, de ezek éjszakai műszakok lettek volna, bent a város szívében, ami a munkaidőt legalább plusz egy órával megtoldotta volna az utazással oda-vissza. Az utazás költségeiről nem is beszélve. Amióta itt élek még egyszer se ültem helyi járaton, csak távolsági buszoztam. Mindenhova eljutok gyalog, még akkor is, ha néha ez 40 perces gyaloglást jelent egy irányba.
Beszélek nyelveket, elmehettem volna fordítani, ahogy ezt a NI nr. interjún szúrósan meg is jegyezte a hivatalnok. Ebben a szakmában tapasztalatom is van, referenciákat is tudnék felmutatni, de ez szellemi munka. Az egyetemen épp eleget kell olvasnom és észnél lennem, hogy a maradék szabadidőmben ne akarjak semmilyen szellemi tevékenységet űzni. Inkább keressek kevesebbet, de legalább engedjem megpihenni elcsigázott agytekervényeimet.
A munkahelyem így az egyetemi város kellős közepén van. Röpke három perc alatt odaérek. Átöltözöm és már munkaképes is vagyok. Forró edényekkel rohangálok, mosolyogva tálalok, majd a konyha bezártával takarítom a blokkomat (azt a területet, ahol a tálalás folyik). Munkaruhám van, amelyet langa alkatom miatt, személyre szabottan rendeltek főnökeim. Miután végeztem, a maradék ételek közül korlátlanul fogyaszthatok. Van egy két buta szabály, mint például csak egy fajta italt ihatok, a többi még ha marad is, kiöntésre kerül. Ez vonatkozik a sütikre is. Ha a főnök jelen van, minden az előírások szerint történik, de még akkor is néhány alkalmazott sikeresen eldug egy-két szelet tortát vagy süteményt. Ha meg nincsenek ott, akkor a gyümölcslékből is válogatás nélkül isznak.
Bár sokkal jobb kosztot tudok magamnak főzni, a munkám teljesen kikapcsol, nem kell gondolkodnom, kitalálnom, hogy mit szeretnék enni, mit kell bevásárolnom. Naponta egy óra úgy is elmenne a meleg ételkészítéssel. A bevásárlásra szánt plusz időről már nem is beszélve. Így szerintem sokkal jobban járok azzal, hogy azt az amúgy is elveszett órát pénzkeresésre tudom fordítani.
Egyetlen rossz oldaláról tudok beszámolni a munkámnak. Ez pedig a mosás. Ugyanis a munkaruhánkat magunknak kell tisztítatni, és minden nap tisztán, frissen vasaltan kell megjelennünk. Én nem vagyok hajlandó minden egyes műszak után pazar 2 fontot költeni a mosógépre. Egyszer tettem így, akkor ráadásul ki se jöttek a makacs zsírfoltok! Így kézzel mosok. Ami áztatással, öblítéssel, vasalással bruttó egy óra. Persze, ha nem kenem össze magam, akkor megúszom, de átlagosan minden második műszakra jut egy mosás. Ez szívás, mert nincs megfizetve, de én még így is úgy hiszem jól jártam.
Szeretek emberekkel dolgozni, de sok olyan hallgató munkatársam van, akit feszéjez, hogy a diáktársaikat kell kiszolgálni, ők mosogatnak. Őket nem látják az „ügyfelek”. A mosogatás, annak ellenére, hogy milyen kép ugrik be először a szó hallatán a fejünkbe, annyira nem is nagy szívás. Csak egy gépbe pakolják be, majd ki, a tiszta edényeket. Sokkal könnyebben is tudják tisztán tartani a munkaruhájukat…
Lehet más munkát találni, mert temérdek részmunkaidős állás akad. Van olyan –mint egy kedves blogolvasó írta -, ahol valamilyen adminisztratív munkát végzel és még emellett ingyen étkezel. Az én esetemben a döntő érv igazából a munkahely távolsága volt.
Ma túl estem az első kötelező előadásomon. Ez egy bevezető előadásnak volt meghirdetve és olyan is volt. Magyarországon ez az óra, ahova nem mész be. De itt még a silány – előre látható módon semmit mondó – órára is érdemes bemenni. Mert az itteniek egyszerűen annyira kedvesek és segítőkészek, hogy bunkóság lenne nem menni. És igen, lehet, hogy 89% az órának végig unatkozod, de olyan aprólékosak mindenben, hogy még itt is hallasz újat, ráadásul hihetetlen sok segítséget nyújtanak órán kívül. Mindenféle HelpDeskjük van stb. Már csak azt tudni, hogy ezek hol merre meddig. Csak ezért is megéri. Ráadásul, amikor ennyire segítőkészek és mindent elmondóak, akkor nagyon rosszul érezném magam, ha olyan kérdést sikerülne később feltennem a HelpDeskben, amiről már volt szó.
A nap maradék részét a könyvtárban töltöttem. Megtehettem, hiszen munkát már találtam és holnap lesz az állásinterjúm. Spanyol rádiót hallgattam és megnyugodva konstatáltam, hogy fél óra intenzív hírhallgatás után kezd visszaszivárogni a tudásom. Ami azt illeti, itt komolyan gondolják. Lehet, hogy már említettem valahol, de nem rég volt egy cikk a Times-ban a spanyol nyelvoktatás színvonaláról a brit felső oktatásban. Az itteni egyetem Oxford és valamilyen londoni suli után a harmadik helyen volt! A tanárok pedig azt ígérik, karácsonykor nyugodtan mehetünk nyaralni Maiorca-ra, mert addigra folyékonyan fogunk tudni beszélni spanyolul.
A könyvtártól szóhoz sem jutok. Az orosz nyelvű könyvek a pincében vannak, de az itteni gyűjtemény még így is nagyobbnak tűnik, mint a budapesti Orosz Intézetben! Just AMAZING!
Öt könyvet vettem ki a hétvégére, így amikor hazajöttem olvastam. Ésszerűnek tűnik már most belevágni a kötelezőkbe, mert évközben akad majd még bőven miért szívni a fogamat.
Este átnéztem Péterhez, akit két napja a géptermi szobában ismertem meg. Ő egy lengyel srác, aki Luxemburgban járt középsuliba. Talán épp ezért elég nemzetközi a srác és van közös témánk bőven. Számítástechnikát tanul, de a kedvence témája a grafika, egyébként festeni szokott. Jó arc. Ittunk egy sört, és elütöttünk 4 órát. Utána elment partyzni én meg haza. Nekem az itteni árak mellett még sokáig nem lesz erre módom, pláne akkor, ha egy tankönyv 40 fontba kerül! És nem mindegyik kapható használtan, sőt a spanyol például még a könyvtárnak sincs meg. Épp ezért a Freshers weekből is többnyire kimaradtam, mert elég kevés volt az ingyenes rendezvény, ami nem arra az időre eset, amikor én valami más miatt rohangáltam.
Itt a hétvége, csak sajnos most épp esik. Azért remélem, tudok egy picit túrázni majd a környéken.
Utolsó kommentek