Kicsit sem meglepõ, a britek is szívnak. Azon se akadnék fenn, hogy az elsõ személyes tettenérés is csak ilyen késõn, közel négy hónap múlva következett be, de ami sok, az sok.
Bár engem kicsit elgondolkodtatott, mit csináltam négy és fél hónapon keresztül egy kollégiumi városban, ahol mindenki jó fiúnak és jó kislánynak tûnt. Még a spanyolok sem...
Bezzeg Pesten! Emlékszem, amikor életemben elõször egy évre elszakított a sors Pesttõl, a nagy visszatérés elsõ napján a Múzeum körúton sétáltam, ahol pofátlanul csapott arcomba a „zöld öröm” jellegzetes illata. Szeptemberben lépten-nyomon imitt-amott, árulkodó illatok légvonalai húzódtak végig a város utcáin, amibe néha belesétáltam. Az emberek odahaza nem restelltek, úgy mond a nyílt utca színén… Akkor úgy éreztem, egy másik városba tértem volna vissza, nem abba, amit egy éve oly váratlanul hagytam hátra. Ahogy telt az idõ, kevésbé lettem figyelmes e téren, nem érdekelt, és már kuriózumnak sem tûnt.
Itt hiába jártam házibulikba, tömegek által vonzott helyre, az illatnak sehol semmi nyoma nem volt. Már el is feledtem az otthon oly heves társadalmi vitákat kirobbantó cucc létezését, amikor egyik este belesétáltam egy légáramlatba. Redben – nyugtáztam – itt is jelen van, csak a helybeliek nem vagánykodnak, és jobban titkolják. De azon az egy héten minden áldott este a munkából jövet áradt az illat. Elõtte közel öt hónapig semmi. Újabb egy hete ismét semmi. Nyertek volna a lottón?
Utolsó kommentek