Valaki megérintette a szemhéjamat, lassan végig simított mindkét szememen, egyetlen egyszer. Különös volt, nem volt meleg, sem hideg az érintése. Selymes, mint egy puha ujjé, ám egyben már-már érzékelhetetlen. Csupán az maradt kivehető, ahogy lassan végig simít. Hiába vártam, vágytam, nem ismételte meg mozdulatát. Felnyitottam szemem, aznap először, mintha a hosszú éjszakából merültem volna fel, mély levegőt vettem az engem körülölelő látványból. Egyedül voltam, négy fal hevert mellettem. Érintése éppen orrom hegyéről vonult alább, egy napsugár volt, az egyetlen, amely szobámba bejutott, bemerészkedett. Ránéztem az égre, mint egy szép teremtésre, aki már sokadszorra veszi fel régi göncét - első gondolatom - már unom. De nem több ez mint egy felejteni való gondolat töredék. Elfog a csodálat, annyi év után még mindig szép. Annyi hordás, meghurcoltatás, és mégis megtörhetetlenül pompázóan kék, kopottságnak, az idő torkosságának elnyelője.
Csupasz fák tövében, sáros ösvényemen, mint már annyiszor, sétáltam le a domboldalról a Seaton parkba. Mintha nem köd lett volna, csak a vízcseppek voltak szemmel jól kivehetőek miközben önfeledten lebegtek a légben. A napsugarak aznap varázslót játszottak. Lassan, fűszálról fűszálra lépkedtek. Látszott, ahogy versenyeznek, de nem a gyorsaságra, inkább a pontosságra ügyeltek. Ahogy nagy óvatossággal lassan áthelyezték súlyuk tömegét az egyikről a következő fűszálra. Amint láthatatlan pálcájukkal megérintették a földnek egy őszes hajszálát, a dér gőzzé csapott át, mint egy ide-oda csapongó kamaszlány, vált az aprócska jégkristály, vízzé, léggé, és láthatatlanná. A fűszálak ezreiről szálltak fel, a parkot mintha gőzölgő fehér patyolat lebegte volna be. Nem csupán a pázsitról lebegett e nemes fehér posztó, hanem a bokrokról, a fáknak törzséről. Midőn ha télen a szaunából futunk ki, ahol hátunkról már rég lekopott a nyári nap melege, de az ütések nyoma piros pírral foltokban borítja, ahol egy-két célját vesztett nyírfalevél éktelenkedik az előttünk szaladó gőzölgő testén. Mint ezek a meztelen hátak, úgy gőzölögtek a tölgyfák törzsei.
Ha valaki kis korában szerette a lovakat, vagy egyszerűen kedvét lelte az istállóban való időtöltésnek, esetleg szalmába aludt..., talán az is megért ki városban nevelkedett, de valahányszor vidékre látogatott elfogta egyfajta leírhatatlan szívszorítóan kellemes érzés. A parkot sűrű, tapintható trágyaszag lepte be. Hihetetlenül régen esett ennyire jól számomra a friss trágyának e nemes illata.
Utolsó kommentek